A diósgyőri gyülekezet története
A diósgyőri evangélikusság élete egyidős a miskolci evangélikusság történetével. A Lutheri tanítás már az 1530-as években is termékeny talajra talált Diósgyőrben. Első papját, Körtvélyesi Dánielt, aki a lutheri tanítást hirdette, Melanchthon Fülöp avatta lelkésszé. Ennek ellenére az 1567. évi debreceni református zsinaton már a diósgyőriek is ott találhatók, mint a helvét hitvallás aláírói. Valószínűleg áttértek a református vallásra.
A mai diósgyőri egyházközség magját 1740 táján Mária Terézia telepítette erre a vidékre: a Felvidék német és szlovák nyelvű lakosságát. A Türelmi Rendelet megjelenése után a diósgyőrieket is ott találjuk a miskolci anyagyülekezetet kimondó közgyűlésen 1782. április 1-jén. Így a diósgyőriek leányegyházként csatlakoztak a miskolci gyülekezethez.
1798 májusában Radvánszky Ferenc közbenjárására a helytartó tanács telket juttatott a leányegyházközség részére, amelyen felépítették a leányegyház első imaházát, valamint első tanítói lakását. Az imaház és a tanítói lakás megépítése után iskolát is építettek, mert a korábbi iskolaterem a sok gyermeket nem tudta befogadni. Közben elkészült az imaház és a hívek azt kérték, hogy az anyaegyház lelkésze, Risz Pál évente négy alkalommal járjon ki Diósgyőrbe istentiszteletet tartani és úrvacsorát osztani. Ebben az időben a gyülekezet lélekszáma 262 fő volt. A többi vasárnapokon, az istentiszteleteken a tanítók szolgáltak, akik hűségesen pásztorolták a gyülekezeteket és tanítói munkájukat. Különösen is idős és ifjabb Vita Dániel nevét kell megemlíteni, akik 1820-tól 1866-ig szolgáltak Diósgyőrben. Sírjuk a Diósgyőri Evangélikus Temetőben található.
Az 1848-as szabadságharcban a diósgyőriek is nagy lelkesedéssel vettek részt és hoztak áldozatot a haza oltárán, és ugyanígy szenvedték az önkényuralmi rendszert is.
A kapcsolat az anyaegyház és a leányegyház között jó volt, ezért volt meglepő, hogy a diósgyőriek az 1852. szeptember 28-án tartott közgyűlésén anyaegyházzá deklarálták magukat. Máday szuperintendens megértette a diósgyőriek szándékát, de óvatosságra is intette őket, mert a lehetőségek nem voltak adottak az önállósuláshoz. A diósgyőriek elfogadták a szuperintendens híveit és megmaradtak a miskolci gyülekezet leányegyházaként.
A diósgyőri gyülekezet tagjai nagyon szegények voltak. Részben mint vasgyári munkás, részben törpe gazdálkodók keresték kenyerüket és kis részben voltak közöttük iparosok vagy kis tisztviselők. A hívek egészségi állapota is rossz volt: betegségek tizedelték őket és nagy volt a gyermek- és csecsemőhalandóság. A diósgyőriek kiáltó szegénységét az anyaegyház is méltányolta és nagyon minimális pénzbeli szolgáltatást kért tőlük.
Az anyaegyházzá váláshoz nagy segítséget jelentett, hogy 1868-ban az államtól 50 hold földet kapott a leányegyház- teljesen ingyen. A kapott földet az egyház jól hasznosította. Vida Dániel tanító egy holdon mintafaiskolát telepített, amelynek jó híre a gyülekezet határain túl is terjedt. Czékus István püspök is elismerőleg szólt róla. A diósgyőri gyülekezet a vasgyári és perecesi hívekkel együtt 450 főt számlált, ezért gondolni lehetett a templomépítésre, mert az imaház a hívek befogadására már kicsinek bizonyult.
Kérelmet nyújtottak be a pénzügyminiszterhez, aki 400 négyszögöl nagyságú telket biztosított a templom építésére. Az építkezés lebonyolítására 12 tagú bizottságot állítottak össze.
1886. július havában végre kimondhatták az anyaegyház községgé válásukat és megválasztották első lelkészüket Nemes Károly miskolci segédlelkész személyében, akit Zelenka Pál miskolci lelkész iktatott be tisztébe. A megalakult nőegylet komoly segítséget jelentett a templomépítés előkészítésében és a templom belső felszerelésében. A templom alapkőletételére 1898. július 3-án került sor három püspök részvételével. A hívek komoly áldozatot hoztak azzal, hogy egyházi adójuk négyszeresét vállalták földmunkával és fuvarral segítették az építkezés sikerét. A kincstár fát és követ biztosított a templom építéséhez.
A miskolci gyülekezet oltárképet, feszületet ás gyertyatartót ajánlott fel az épült templom részére. Kulcsár Károly, a miskolci gyülekezet gondnoka két harangot ajándékozott a diósgyőrieknek. A templom felszentelésére 1902. november 9-én, Luther Márton születésnapján került sor Zelenka Pál püspök szolgálatával.
A templom tervezője Murányi Lajos vasgyári műépítész, kivitelezője pedig Grenyó Bertalan miskolci építőmester volt.
A templom építése idején adták el a régi lelkészlakást és helyette újat építettek. Ezzel egyidőben hozzákezdtek egy új iskola felépítéséhez is. Ez a munka 1907- ben fejeződött be. Görgei László elhunyta után 1912-ben Pazár István lett a gyülekezet felügyelője, aki nagy hozzáértéssel vezette az egyházközség ügyeit és működése idején a gyülekezeti élet szép fejlődésnek indult. Dr. Geduly Henrik püspök 1921 évi egyház látogatása idején nagy elismeréssel nyilatkozott az egyházközség körében végbement nagyarányú fejlődésről. Tájékoztatta a gyülekezetet arról is, hogy a minisztérium állami állású hitoktatókat tud biztosítani a gyülekezeteknek. Ennek nyomán a diósgyőri gyülekezet is hitoktatói lelkészi állást igényelt.
Hitoktató lelkésznek Vietorisz Lászlót választották, aki a vasgyári evangélikus gyerekeket is tanította. Vietorisz László kilenc évi áldásos szolgálat után 1932. január 24-én elhunyt. Halála után rövid ideig Moravcsik Sándor lett a hitoktató, amikor pedig őt a diósgyőri gyülekezet lelkészévé választották, Topscher Zoltán miskolci segédlelkész került a hitoktatói állásba és a vasgyári hívek gondozására. Az egyházmegye 1923-ban Nemes Károly diósgyőri lelkészt választotta az egyházmegye főesperesévé. A templomépítő lelkész emléktábláját a diósgyőri templom őrzi.
A II. világháború és a nyomában járó politikai, valamint társadalmi változások a diósgyőri gyülekezet életében komoly nyomot hagytak. Az ostrom elülte után a gyülekezet élete megpróbált a régi nyomon folytatódni. Az istentiszteletek látogatottak voltak, az emberek örültek, hogy befejeződött a háború, a háborús sebeket megpróbálták eltüntetni, az iskolákban folytatódott a hitoktatás s elkezdődött az egyház lelki életét megújítani akaró evangelizáció. Az 50-es években azonban komor fellegek gyűltek az egyház egén. A hitoktatásra kapott állami támogatás megszűnt, az egyházközség földjeit államosították, hasonlóképpen az iskolát is. Erősen korlátozták az egyházi mozgalmi munkát: megszűnt a KIE és feloszlatták a nőegyletet. A kommunista diktatúra szóban deklarálta a vallásszabadságot, a valóságban azonban mindent megtett az egyházi élet visszaszorítására. Az 1948-ban megkötött úgynevezett Egyezmény valójában nem egyenlő felek szerződése, hanem egyoldalú diktátum volt. A gyülekezet mindig szerény anyagi kondíciókkal rendelkezett- ennek ellenére igyekeztek az egyház épületeit rendbe tartani és lehetőségeikhez képest komfortosítani.
A rendszerváltozás után az egyházak szolgálati területe jelentősen megnövekedett. Az állami egyházügyi hivatal megszűnte után az új demokráciában az egyházak teljes szabadságot élveztek. Lehetőség nyílt az iskolai hitoktatásra, amely lehetőséget biztosított az ifjúsággal való találkozásra. Jelentősen megnövekedett a templomban és a templomon kívüli rendezvények száma és formája, amelyekre korábban nem volt lehetőség illetve csak nagyon korlátozottan és állami ellenőrzés mellett. A lelkészek a város politikai és kulturális életében egyre nagyobb szerepet kaptak, így diósgyőri lelkésze is (Veczán Pál) részt vett a város közéletében.
Az elmúlt évtizedekeseményei, valamint a rendszerváltozás azt példázzák, hogy Isten megtartó kegyelme és szeretete mindig nagyobb, mint amit mi hiszünk, és remélni tudunk. Nagyon valószínű, hogy a diósgyőri és a diósgyőr-vasgyári gyülekezet története összefonódik, hiszen jelenleg Molnár József személyében lelkésze 2005 óta ugyanaz. A két gyülekezet lélekszáma körülbelül 1000 főre tehető.